1889. november 27-én született Sárospatakon. 1911-ben Selmecbányán, a Bányászati és Erdészeti Akadémián szerzett bányamérnöki oklevelet. 1911-1913 között Drenkova (Krassó-Szörény vármegye) kőszénbányájában gyakornok, majd beosztott bányamérnökként dolgozott. 1914-ben került vissza az Akadémiára, a Bányaműveléstani Tanszékre, ahol tanársegédi feladatokat látott el Réz Géza professzor mellett. Az első világháború zavaros időszaka (1914-1920), Selmecbányáról Sopronba történő átköltözés (menekülés), az elhelyezési gondok, az akadémián is folyamatos bizonytalanságot jelentett. Egy év katonai szolgálat letöltése után sok nehézséggel, de nagy energiával végezte az oktató-kutató munkát kezdetben a bányaművelés, később az előkészítés területén. Az Érc- és Szénelőkészítés II. tárgy előadásait, adjunktusként, 1923. év elején már ő tartotta és megbízást kapott az újonnan alapított Érc- és szénelőkészítéstani Tanszék vezetésére, amely feladatot 1941. április 7-én bekövetkezett haláláig látta el. 1923. december 15-én rendkívüli főiskolai tanárnak, 1926. május 19-én főiskolai rendes tanárnak nevezték ki. Egyetemi, nyilvános rendes tanári kinevezést 1934-ben kapott. A Magyar Tudományos Akadémia 1934-ben levelező, 1940-ben rendes taggá választotta. Az oktató-kutató munkája mellett 1929-31 között a Bányászati Kar, 1934-35 között a Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Kar dékáni feladatait is ellátta. Az Országos Felsőoktatási, az Országos Iparügyi, a Hadi Műszaki Tanácsnak tagja, valamint az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület alelnöke volt.

Kiemelkedő szakmai tudományos munkásságát közel ötven publikáció mellett számos szak-, tankönyv bizonyítja, melyekben az elméleti alapok mellett meghatározó volt a gyakorlati ismeretek közreadása is. Első önálló könyve, még a Bányaműveléstani Tanszéken 1918-ban a „Bányatelepek tervezése” címmel jelent meg, amelyet több éven keresztül főiskolai tankönyvként is használtak. 1924-ben Berlinben, német nyelven megjelent „Die wissenschafliche Grundlagen der nassen Erzaufbereitung” (Nedves úton való ércelőkészítés alapjai) c. könyvét, 1930-ban angolul, 1932-ben oroszul és 1941-ben spanyolul is kiadták, és számos külföldi egyetemen hivatalos tankönyvként használták. További főiskolai, ill. egyetemi oktatást szolgáló könyvei: Ércelőkészítés; Szénelőkészítés; Ásványszenek brikettezése (1930); Szénbrikettek hazai kötőanyagai; A flotációs ásványelőkészítési eljárás (1937); A pneumatikus szénelőkészítés mechanikai alapjai; Redukált bauxitok mágneses szeparálása.

Finkey József már gyakorló bányamérnökként felismerte az érc- és szénelőkészítés jelentőségét. Gyakorlati-ipari munkáságának eredményeként 1931-ben szabadalmaztatta a hazai barnaszenek minőségjavítására szolgáló pneumatikus légszért. Ő tervezte a Recski ércelőkészítő művet, korszerűsítette a Gyöngyösoroszi ércek flotációs eljárását, mágneses dúsítási eljárást dolgozott ki a hazai gyepvasércek dúsítására, javasolta és megtervezte a komlói szénbánya szénelőkészítő művének átalakítását. Kiváló természettudományos felkészültsége mellett egész életében fontosnak tartotta a gyakorlati munkát, a laboratóriumi, félüzemi kísérleteket és ennek érdekében a tanszék megalapításától kezdve folyamatosan fejlesztette a tanszék laboratóriumát is. Finkey József rövid, de nagyon eredményes, számos magas kitüntetéssel elismert életpályája során egymaga pótolta szakterületének fejlődésében azt a nagy hiányosságot, ami Péch Antal 1869-ben megjelent első magyar „Az érczek előkészítésének elvei és gyakorlati szabályai” c. könyv megjelenése óta keletkezett. Nemzetközileg is elismert munkásságával meghatározta a téma és szakterületet gondozó, oktató, kutató és fejlesztő tanszék, tudományos műhely alapjait és kijelölte és elismertette helyét a hazai szakmai-tudományos életben.

1909-ben született Salgótarjánban. 1944-ben szerzett bányamérnöki oklevelet a J.N. Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karán. 1942-ben mint szigorló bányamérnök, gyakornokként került az Érc- és Szénelőkészítéstani Tanszékre, ahol 1944-től adjunktusként dolgozott. 1945-től katonai szolgálatra, majd hadifogságba került. 1951-ben visszakerült az egyetemre, a Geodéziai Tanszékre, 1976-ban ment nyugdíjba.

1926-ban született Bölcskén. 1949-ben szerzett bányamérnöki oklevelet Sopronban, ezt követően került az Érc és Szénelőkészítési Tanszékre. 1949-52 között tanársegéd, 1952-56 között egyetemi adjunktus. Sopronban Tarján Gusztáv professzor mellett vezette a gyakorlatokat, de 1953-tól már Miskolcra járt előadásokat tartani a bányagépészmérnök hallgatóknak. Ipari vezető szakemberként még évtizedekig részt vett a záróvizsga bizottságba. 1956-1964 között a Rudabányai Vasércvállalat főmérnöke, majd üzemvezetője, 1964-1987 között az Mangánérc művek főmérnöke. Ezt követően az OÉÁ főmérnök-helyettese, fejlesztési igazgatója. Munkája elismeréseként számos kitüntetésben részesült, többek között megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát is.

1929-ben született Gyülevészen. 1952-ben szerzett bányamérnöki oklevelet Sopronban, ezt követően került az Érc- és Szénelőkészítési tanszékre, ahol két évig dolgozott oktatóként. A tanszéken eltöltött két esztendő alapvetően meghatározta egész szakmai pályafutását, munkásságát. 1954-1958 között Gyöngyösoroszi-, majd 1961-ig a Pátkai Ércelőkészítő üzemben üzemvezetőként dolgozott. 1961-1989 között különböző beosztásokban és munkahelyeken előbb a hazai nemfémes-ásványi előfordulások előkészítési problémáinak megoldásával, később a Recski kutatásokhoz kapcsolódó fejlesztési és tervezési munkák irányításával foglalkozott.

1928-ban született Pécset. 1951-ben szerzett bányamérnöki oklevelet Sopronban. 1951 és 1953 között tanársegédként dolgozott az Érc- és Szénelőkészítési tanszéken, ahonnan áthelyezéssel került a Pécsi (Mecseki) Szénbányákhoz. Szakmai tudását a Mecseki Szénbányáknál különböző beosztásokban hasznosította. Vezető szakember volt a hazai feketekőszén előkészítéséhez kapcsolódó valamennyi beruházás (Pécs, Komló, Dunaújváros) megvalósításánál. Ipari szakemberként is megtartotta szakmai és baráti kapcsolatait a tanszékkel és a technológiai fejlesztésekhez, átalakításokhoz rendszeresen kért szakmai javaslatokat, szakértői tanulmányokat.

1954-1967 között adjunktus.

1958-1959 között tanársegéd.

1941-ben született Sopronban. 1965-ben Miskolcon, a Nehézipari Műszaki Egyetemen szerezte meg bányamérnöki oklevelét. 1965-67 között az Ásványelőkészítési Tanszéken gyakornok, majd tanársegédként, később meghívott gyakorlatvezetőként dolgozott. 1967-1985 között, különböző beosztásokban, a Bányászati Kutató Intézet (BKI), ill. a Központi Bányászati Fejlesztési Intézet (KBFI) Ásványelőkészítési Osztály munkatársa volt, ahol számos hazai és külföldi, szén, érc- és ásványelőkészítési kutatási téma kidolgozását végezte, irányította. Több cikke jelent meg a Bányászati Kohászati Lapokban és a BKI közleményeiben. A KBFI megszűnését követően hazai bányászati és szénkereskedelmi cégek munkatársa volt.

A Nehézipari Műszaki Egyetem Gépészmérnöki karán 1965-ben szerzett vegyipari gépészmérnöki oklevelet. Hallgatóként, diplomamunkája kapcsán került kapcsolatba az akkori Ásványelőkészítési Tanszékkel és lett tanársegéd. A tanszéken- elsősorban gyakorlatvezetőként-szinte a végzős hallgatókkal együtt tanulta az ipar által is igényelt és elismert szakmát. Bár csak 3 évet töltött a Tarján Gusztáv professzor irányította kiváló tanárközösségben, de későbbi pályafutását is meghatározta az a felismerés, hogy a tudomány és az ipar csak kéz a kézben tudja előrevinni a gazdaságot. Pályája az alumíniumiparban, majd a közgazdász diploma megszerzése után a bankszektorban folytatódott. A Magyar Hitelbank ügyvezető igazgatójaként a 90-es évek végén ment nyugdíjba.

Dr. Buzási István okleveles bányamérnök 1947-ben Várpalotán született. 1970-ben szerzett bányamérnöki oklevelet a Nehézipari Műszaki Egyetemen, Miskolcon. 1970-1972 között az Ásványelőkészítési Tanszéken tudományos ösztöndíjas gyakornok volt és aktívan részt vett a tanszék oktató, kutató munkájában. Ez idő alatt kezdte meg későbbi kutatási témája kidolgozását, amely alapján készített ”A Mecsek-hegység földpát tartalmú ásványainak előkészítése finomkerámiai és üvegipari célokra” című értekezése sikeres megvédésével 1987-ben egyetemi doktori címet szerzett. Kutatási eredményeiről számos szakmai-tudományos publikációt is megjelentetett. 1972-között a Közép-Dunántúli, a Várpalotai-, ill. a Veszprémi Szénbányáknál (KDSz) üzemeiben dolgozott üzemmérnöki, főmérnöki, ill. ügyvezető igazgatói beosztásokban. Ezt követően 1994 és 2014 között a Bakonyi Erőműnél bányászati szakértő és minőségügyi vezető volt. Szakmai tudományos tevékenysége mellett aktív szerepet vállalt szakmatörténeti és közéleti civil szervezetekben is. Munkája elismeréseként számos kitüntetést kapott. 

Dr. Balla László okleveles bányamérnök 1929. január 12-én született a Szabolcs megyei Nyírlövő községben. 1952-ben Sopronban Bányamérnöki-, 1960-ban az NME-én bányaipari gazdasági mérnöki oklevelet szerzett. Az egyetem befejezése után Rudabányára, a Vasércbánya Vállalathoz került, ahol különböző beosztásokban dolgozott, az OBF Miskolci Kerületi Bányaműszaki Felügyelőségégnél eltöltött 4 év kitérővel, 1989-ben történt nyugdíjazásáig. A termelés és vállalatirányítás feladatai mellett mindig szükségét érezte szakmai ismeretei bővítésének, új tudományos eredmények megismerésének, a tudományos kutatómunkának is. Kutatási eredményeit doktori értekezésben, később kandidátusi értekezésben is összefoglalta, amelyek alapján 1966-ban egyetemi műszaki doktori, 1982-ben műszaki tudomány kandidátusi címet szerzett. 1974-től a Nehézipari Műszaki Egyetem Ásványelőkészítési Tanszékén másodállású egyetemi adjunktus, 1984-től másodállású egyetemi docensként vett részt a jövő bányamérnökeinek képzésében. Oktatómunkájában nagy hangsúlyt fektetett, az elmélet mellett a gyakorlati ismeretek átadásának is. Munkájáról, kutatásairól hazai és nemzetközi konferenciákon, szakmai rendezvényeken tartott előadásaiban, a Bányászati Lapokban megjelent publikációkban rendszeresen számot adott. A bányászatot körülvevő mítoszok közül a bányamanók legendáját könyvben is összefoglalta. Bányász közösség vezetőjeként sokat tett a rudabányai térség ipari és kulturális történetének, a bányászat emlékeinek felkutatásáért, az emlékek megőrzéséért. Munkáját számos kitüntetéssel ismerték el. 

Dr. Pethő Szilveszter okleveles bányamérnök: 1923. december 25-én született Nyalkán. A Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bánya, Kohó- és Erdőmérnöki Karán Sopronba, 1949-ben szerzett bányamérnöki oklevelet. Közel egy évtizedes ipari gyakorlat után, 1956-ban, az akkor még Sopronban működő Érc-, és szénelőkészítési Tanszékre került egyetemi adjunktusi beosztásban. 1961–ben egyetemi docensnek, 1972-ben egyetemi tanárnak nevezték ki. 1980-1985 között az Ásványelőkészítési Tanszék tanszékvezető-helyettese. 1985-ben vonult nyugdíjba, de 1995-ig másodállásban továbbra is dolgozott a tanszéken. Amíg egészsége engedte, nem szakad meg az Alma Materrel, a szakmájával kapcsolata, élete végéig nagyon aktív szakmai-tudományos kutatómunkát folytatott. 1960-ban a műszaki tudomány kandidátusa tudományos fokozatot, 1976-ban a „Szétválasztási és homogenizálási műveletek értékelése, különös tekintettel a számítógépes ellenőrzésre és irányításra” című értekezésével a „műszaki tudományok doktora” fokozatot is megszerezte. A szénelőkészítés iránti kutatói érdeklődése szinte egész életére jellemző volt, kiemelkedő matematikai felkészültsége és ismeretei segítették abban, hogy jelentős eredményeket ért el a mintavételezés, az aprítás, a szitálás, a flotálás folyamatainak matematikai leírása, modellezése területén is. Legjelentősebb, nemzetközi szinten is kiemelkedő és széles körben elismert eredményeket, a szétválasztási folyamatok vizsgálata, matematikai leírása témakörben folytatott kutatásaival ért el. Eredményes tudományos kutatói munkásságát bizonyítja a több mint 300, magyar és idegen nyelvű tudományos, bányászattörténeti, szakmatörténeti publikációja is. Elméleti kutatói munkássága mellett jelentős szerepet vállalt a hazai bányászatot és előkészítés-technikát, a nyersanyag-gazdálkodást érintő gyakorlati problémák megoldásában is. Közel 100 ipari kutatási feladat kidolgozása során témavezetőként irányította az üzemi és a laboratóriumi vizsgálatokat, értékelte az eredményeket és javaslatokat dolgozott ki az üzemek számára. Oktatóként az ásványelőkészítés szinte valamennyi területét oktatta a bányamérnök és vegyipari-gépészmérnök hallgatók részére. Az általa írt két egyetemi jegyzet segítette hallgatók szakmai felkészülését, a gyakorló mérnökök számára pedig a társszerzőkkel írt mérnöktovábbképző jegyzete adott támogatást a napi gyakorlati problémák megoldásában. Aktívan részt vett a hazai és nemzetközi szakmai- tudományos közéletben is. Tagja volt az MTA köztestületének, a Bányászati Tudományos Bizottságnak, valamint kezdeményező és alapító szerepet vállalt a Miskolci Akadémiai Bizottság megalakulásában és eredményes működésében. Szoros szakmai kapcsolatokat tartott fenn több külföldi kollégával. Két évtizedig tagja volt a Nemzetközi Ásványelőkészítési Kongresszus Tudományos Bizottságának (International Scientific Committee of International Mineral Processing Congress, IMPC) és a Nemzetközti Szénelőkészítési Kongresszus Tudományos Bizottságának (International Scientific Committee of International Coal Preparation Congress, ICPC). Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületnek több mint ötven évig volt tagja, kiemelkedő szakma munkája elismeréseként az egyesület Tiszteleti Taggá választotta. Oktatói, szakmai-tudományos, közéleti munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el, megkapta a Munkaérdemrend bronz fokozatát is.

Dr. Debreczeni Elemér okleveles bányagépészmérnök 1936. július 31-én született Debrecenben. 1959-ben szerzett bányagépész-mérnöki oklevelet. A Sopronból Miskolcra átköltöző Bányagéptani Tanszékre került, előbb tanársegéd, majd adjunktus. „A szén öngyulladási folyamatának vizsgálata” című értekezésével 1971-ben kandidátusi fokozatot, „A hidraulikus szállítás és hidromechanizáció vizsgálata és bányászati alkalmazása” című társszerzős értekezéssel a „műszaki tudomány doktora” fokozatot szerzett. Bár 1972-ben, Tarján Iván professzorral, egyetemi docensként átkerült az Ásványelőkészítési Tanszékre, oktatási és kutatási témái döntően, továbbra is a bányagéptan területéhez kapcsolódtak. 1985-ben tanszékvezető egyetemi tanárként visszakerült a Bányagéptani Tanszékre. Az oktató-kutató munkája mellett, 1977-1983 között a Bányamérnöki Kar dékánhelyettese, 1995-től az Eljárástechnikai és Geotechnikai Berendezések Intézet igazgatója volt. Közel 41 éven át oktatott az egyetemen. Pályafutása során a bányagéptan, kiemelten az áramlástan és műszaki hőtannal kapcsolatos területek oktatásával és kutatásával foglalkozott. Előadásokat tartott a Geotechnikai- és bányászati szak, az Előkészítéstechnika mérnöki, valamint az Olaj- és gázmérnöki szakon is. Munkásságának talán legkiemelkedőbb eredménye volt az új típusú hidraulikus nyersanyag kitermelő és szállító rendszer, valamint a bányabeli zsompok tisztítására alkalmas hidromechanizációs eljárás kifejlesztése. Kutatási eredményeiről több mint 120, köztük 55 idegen nyelvű publikáció jelent meg, 12 szabadalom és 8 know-how társszerzője. Aktív és kezdeményező szerepet vállalt a hazai és nemzetközi szakmai-tudományos életben is. Eredményes kapcsolatot tartott a berlini, freibergi, kassai, krakkói, magdeburgi, petrozsényi és osztravai intézményekkel, ahol vendég professzorként több alkalommal előadásokat is tartott. Szakmai, oktató és kutató munkáját számos kitüntetéssel ismerték el. 1998-ban a Petrozsényi Egyetem „tisztetetbeli doktori” (h.c. Dr) címet adományozott részére.

Dr. Takács János okleveles gépészmérnök 1948.09.08-án született Monokon. A Nehézipari Műszaki Egyetem Gépészmérnök Kar vegyipari gépész szakán 1972-ben gépészmérnöki oklevelet szerzett. Ezt követően került a NME Ásványelőkészítési tanszékére, 1972-1974 között tudományos segédmunkatárs. 1974-76 között egyetemi, tanszéki munkahellyel az ÉRV Vízmű Kazincbarcika alkalmazottja, mint műszaki titkár. 1976-1983 között ismét tudományos segédmunkatárs a tanszéken, 1983-1990 között tudományos munkatárs, 1991-től egyetemi adjunktus, 1998-2011 között egyetemi docens. 2012-től nyugdíjas, 2013-tól c. egyetemi docens. Az „Olajos szennyvizek és iszapok szűréses fáziszétválasztása” c. értekezés megvédésével 1982-ben Dr. tech. címet, a „Víz-,és szennyvíztisztítási eljárások és technológiák fejlesztése és optimálása” c. értekezése sikeres megvédésével 1988-ban PhD doktori fokozatot szerzett a Miskolci Egyetemen. Oktatói, kutatói tevékenysége az eljárástechnika, környezetkémia, víz-szennyvíztisztítás alapjai, víz-szennyvíztisztítási technológiák, eljárások, fázisszétválasztás, levegő- és talajtisztítás. Ezekből a tantárgyakból az eltelt időben gyakorlatokat, illetve előadásokat tartott: bányagépész, vegyiparigépész, bányaművelő, környezeti eljárástechnika szakirányú, környezetmérnök, környezet-műszaki menedzser, valamint olajmérnök hallgatóknak, emellett részt vett a környezetvédelmi szakmérnök, geotermikus szakmérnök, valamint felsőfokú hidrotechnológus képzésben. Oktatóként számos szakdolgozat, diplomaterv, TDK munka elkészítését konzulensként segítette. Ezek közül több diplomaterv és TDK dolgozat országos pályázatokon, konferenciákon nyert díjat, ill. elismerésben részesült. A különböző tantárgyakhoz 9 oktatási segédletet, a víztisztítás tárgyhoz számítási példatárat készített. Több alkalommal szervezett és vezetett a hallgatók részére környezetvédelmi szakmai tanulmányutat Németországba a DAAD támogatásával, valamint Ausztriába. Kutatási területe, elsősorban a vízkezelés, víztisztítás, szennyvízkezelés területén a környezeti eljárástechnika, eljárások, módszerek technológiák, műtárgyak vizsgálata, tervezése, mechanikai, kémiai, biológiai módszerek kutatása, optimálása. A kutatási tevékenysége kiterjedt az ivóvíz előkezelésre (felszíni, felszínalatti vízből), valamint a legkülönbözőbb eredetű ipari és kommunális szennyvizek kezelésére, tisztítási technológiák kidolgozására. E témában 2001-2004 között a Széchenyi István kutatói ösztöndíjat is elnyerte. Több alkalommal vett részt hosszabb külföldi kutatói tanulmányúton is Németországban. 89 kutatási munka kidolgozásában közreműködő kutatóként illetve témavezetőként dolgozott. A kutatási eredményeit egyénileg vagy társszerzőként 75 konferencián ismertette és 81 szakmai-tudományos publikációban tette közzé magyar vagy idegen nyelve. Az oktatói-kutatói munkája mellett több szakmai-tudományos testület, bizottság tagja volt. Nyugdíjba vonulása után a Tanszék oktatói és kutatói tevékenységében továbbra is aktív szerepet vállalt. Munkássága elismeréseként számos szakmai és egyetemi kitüntetésben részesült. A Miniszteri dicséret mellett megkapta a Környezetvédelmi Műszaki Felsőoktatásért kitüntetés, és a hallgatói önkormányzattól elnyerte a Kiváló oktatói diploma elismerést is. A Miskolci Egyetem Érdemes Oktatója.

Rácz József okleveles bányamérnök 1963. január 5-én született Tatabányán. A Nehézipari Műszaki Egyetemen 1987-ben bányamérnöki-, 1998-ban mérnök-közgazdász oklevelet szerzett. 1987-1993 között az egyetem Ásványelőkészítési Tanszékén tanszéki mérnökként, majd 1995-ig tanársegédként tevékenykedett. Közben tanult a Freibergi-, a Leobeni Bányászati egyetemen és a TU Berlin Eljárástani Tanszékén. Ezt követően Németországba ment, ahol a müncheni, stuttgarti, bochumi metróépítéseken dolgozott és megismerkedett a legkorszerűbbnek számító alagútépítési és vágatbiztosítási technológiákkal. A megszerzett ismereteket és tapasztalatokat, az eljárástechnika területén megszerzett tudást itthon is hasznosíthatta, főépítésvezetőként és felelős műszaki vezetőként, a Bátaapáti Radioaktiv Hulladéktároló és a budapesti (M3-as, M4-es) metró bányászati módszerrel történő földalatti térkiképzési munkáiba, valamint, a Mecseki Ércbányászati Vállalat bányaüzemei, az Ércdúsító üzem meddőhányói, a Mátraszentimrei bánya, valamint a Recski ércelőkészítő műhöz kapcsolódó bányaterek rekultivációs munkáiban. Számos külföldi alagútépítésen dolgozott Ausztriában, Izraelben, Németországban. 

Dr. Mannheim Viktória okleveles előkészítéstechnikai mérnök, gépészmérnök 1974. augusztus 15-én született Sajószentpéteren. A Miskolci Egyetem Gépészmérnöki Karán 1996-ban gépészmérnöki, Bányamérnöki Karán 1997-ben előkészítéstechnika-mérnöki, Gazdaságtudományi Karán 2000-ben mérnök-közgazdász képesítést szerzett. 1997-2000 között a „Mikoviny Sámuel Földtudományi Doktori Iskola PhD hallgatója az ME Eljárástechnikai Tanszékén, kutatási témája a keverőmalmokban történő őrlési folyamatok vizsgálata volt. 2000-ben szerzett PhD abszolutóriumot. Ezt követően DAAD ösztöndíj keretében a Berlini Műszaki Egyetem Nyersanyagelőkészítési Intézetében folytatta kutatásait. 2005-ben az „Ércbányászati meddő-komponensek fizikai feltárásának kutatása nedves őrléssel” c. értekezése sikeres megvédésével PhD tudományos fokozatot szerzett. 2000-2008 között egyetemi tanársegéd az Eljárástechnikai Tanszéken. Ez idő alatt az Aprítás és darabosítás, Előkészítéstechnika alapjai, Szennyvíztisztítás, Nyersanyageljárástechnika, Hulladékelőkészítés, Szétválasztási praktikum és Hulladékgazdálkodás c. tantárgyak gyakorlatait vezette és a Grundelemente und Definitionen der Abfallwirtschaft c. tárgy tantárgyjegyzői feladatait látta el. Az oktatási feladatok mellett, több hazai és nemzetközi kutatási pályázatban dolgozott, illetve diplomatervező és TDK konzulens volt. 2008 augusztusától átkerült a Miskolci Egyetem Gépészmérnöki és Informatikai Kar Vegyipari Gépek Tanszékre adjunktusként, jelenleg az Energetikai és Vegyipari Gépészeti Intézet tudományos főmunkatársa.